Harka Sára

Papó mesél

DÉDSZÜLEIM TÖRTÉNETE

Dédnagypapám délceg, falusi vénember, tiszta kék szemében életerő fénylik. Kapál, szüretel, gondozza a tyúkjait meg a veteményest, miközben danolászik. Biciklizne is, csak hallani nem hallja már a mögötte dudáló, előzni próbáló autókat. Így marad a gyaloglás a falu kocsmája felé, ahol mindennap megissza a kupicáját.

(Mikor covidjárvány alatt megérdeklődtem a nagymamámtól, hogy van Papó, ő elmondta, hogy jól van a’, de annak nem lehet mondani, hogy maradjon otthon, minden nap elmegyen a kocsmába. Erre meglepve kérdeztem, ott nincsenek-e zárva a vendéglátóhelyek, mint Pesten. Zárva a kocsma, válaszolta a nagymamám, de Papó bemegyen hátulról.)

Most itt ül Papó a lócán, egyenes háttal, gumicsizmában, a zsebkendőnyi konyhájában. Közel kell hajolni a füléhez, hogy hallja a kérdést.

– Mi a legkedvesebb emléke?

– Háhát, mit mondjak. Mit tudjak mondani, hogy kedves emlék.

– Mi tölti el boldogsággal, amikor visszagondol?

– Hát, az együtt éltünk, az nagyon jó vót. Jól vótunk a Mamával, mert hogy mondjam neked. Valamikor, egy vasárnap elmentünk ide a népbótba vagy hova, a csárdába, ott vót egy bátyám, oszt addig iszogattunk, hogy hát én beteg lettem az italtúl. Azt mondta a Mama nekem, tudod, ha nekem is hoztál vóna egy Bambit, mer akkor még csak a Bambi járt, azt mondja, akkor most nem vónál beteg.

Nevetés.

– Én azt elfogadtam, hogy igaza vót neki. Mert éppen úgy húzta a szekeret, mint én. Mondta is, hogy én is úgy húzom a szekeret, mint te. De igaza vót. Ez a szekérhúzás az összes életünkön tartott mindvégig. Hogy sose állt félre a dologtól. Sose állt félre. Na hát, ez a legnagyobb értékem, hogy mindég megegyeztünk. Mert vót aki, civakodott, de mi sose vitatkoztunk ilyenen.

(Itt eszembe jutnak a Mama szavai, aki azt találta mondani egyszer: Hetven éve vagyunk házasok. Hetven évet végig veszekedtük.)

– És utána tetszett neki hozni Bambit?

– Hahaha, igen. Utána hoztunk Bambit, igaz.

– Hogyan találkoztak a Mamával?

– Jaj, hogy mondjam neked. A Mama nem itt lakott belül, hanem még túl a Szamoson. Majd egyszer onnan bekerültek ide, ahun a Kati mami lakik, abba az utcába. És megismertem, még akkor a Mama lehetett tízéves. Valahogy mán akkor is, hát szemeltünk. Oszt majd, mán serdültünk felfele, mindég csak mentem, mindég vágytam hozzá. Mindég vágytam hozzá. Három éven keresztül jártam, majd úgy történt a dolog, hogy jött a fődosztás, én addig egy bátyámmal éltem, az anyámnak a testvérje vót, és az kapott fődet. És akkor elgondoltam, hogy szerettük egymást, ez igaz vót. Meg kén nekem nősülni, én abban a nagy uradalomban egyedül maradtam, háromszáz holdas birtokon dolgoztam mindig. Fiatal vótam, huszonkét éves, akkor megbeszéltük, hogy mi összekössük az életünk. És összekötöttük, – nevetés – de sose bántuk meg. Sose bántuk meg.

– Hetven évnyi házasság az nagyon szép.

– Hát olyan vót, tudod, hogy igyekeztünk egymáson segíteni. Mán mikor még a gazdaságban voltam, nekünk járt egy kis háztáj. Az olyan szigorú munkahely volt, hogy onnan kimaradni nem lehetett. Tizenkét napi szabadság volt az évben, de azt se szívesen adták kifele. Egy kis kapálnivaló vót, egy kis málé, tudod, betegedtünk mindég bele, mert jószágot mindég tartottunk. Vót egy kis tehén, egy disznó, hízódisznó, aztán hát, azokat mindet a Mama kapálgatta. Ugyanúgy ősszel a kis tengerit letörtük, de a kóró ottmaradt. Akkor a kóró is szükséges vót, azt a Mama járt ki levágni. Én déli időben lementem, felkötöztem a kórót, összekukkoltam, akkor ő eljött haza, mondom, eridj haza, majd holnap megint jössz. Hát így segítettük egymást.

(Itt visszagondolok a Dédimama halálára, és amilyen szomorú, mégis szép pontot tett a közös történetük végére. Az utolsó héten a Mamának nagy erővel kellett kapaszkodnia az életbe, de még megélte a keddet, Papó születésnapját, a szerdát, a házassági évfordulójukat, és csak csütörtökön hunyt el.)

Címkék: Interjú, családi történet, hangfelvétel, papó, irodalom, Harka Sára, Harka, Sara, Sara Harka, Sára, Sara.Harka