Harka Sára

Az a nyamvadt alpaka

Eleve hülye ötlet volt, valljuk be.

Minden úgy kezdődött, hogy a feleségem születésnapján – amire emlékeztem magamtól is, de azért jól jött, hogy a postaládában talált, távoli rokontól érkező képeslap felhívta a figyelmem rá – megkérdeztem a kislányomat, hogy „Na, és mit adjunk ma a Maminak?”.

– Egy alpakát! – kiáltotta erre Lili.

Erős gyanú merült fel bennem, hogy ez inkább a saját vágyainak kifejeződése, különösen mivel eközben az elnyűtt, Csucsunak keresztelt, születése óta szorongatott (és azóta kimosni sem engedett) plüss alpakáját lobogtatta.

Ez arra engedett következtetni, hogy a kölyök sajnálatos módon az én eszemet és önzőségre való hajlamomat örökölhette.

Aztán rápillantottam a kandallópárkányon trónoló bekeretezett portréra, a feleségem legkedvencebb fényképére: Lilit ábrázolta félévesen, fogatlanul vigyorogva, amint Csucsut szorongatja, akinek akkoriban még volt szőre, és nem lógtak ki a belső szervei, akarom mondani a vattája.

Akkor ráébredtem a tökéletes ajándékra. Szóval a gyerek mégiscsak örökölt tőlem némi zsenialitást is. Rekreálni kéne a fotót!

Az instagramon úgyis annyira mennek manapság az ilyenek, mikor a röhejes gyerekkori képeiket utánozzák a még röhejesebb felnőttek.

Mi sem egyszerűbb ennél? Csak egy alpaka kell hozzá.

Elautókáztunk az Alpakaparkba – milyen hülye név, hogy lehet csupa a-betűkkel elnevezni valamit, tökre erőltetett.

Magammal hoztam az eredeti képet, és a feleségem kameráját, meg egy csokor sárgarépát, amit oda is adtam a kölyöknek, hogy azzal csalogassa magához ezeket a szőrős strucc-zsiráf keverékeket.

És Lili, akibe eküszöm, máskor még beleimádkozni se lehet a zöldségeket, most beleharapott a földes, mosatlan répába.

– Csucsu! – kiáltotta, az éppen felé közeledő alpakára mutatva.

És valóban, az kiköpött mása volt Csucsunak. Mindkettő ugyanolyan tarkabarka, barna gapjas alpaka. Na tessék, már én is kezdem az a-betűzést!

Ahogy az állat megállt a kerítésnél és a maradék répát rágcsálta, egyik kezemben a régi fotót tartva, másikkal a kamerát fogva (minek raknak ezekre ilyen hülye kis zsinórt, mégis ki bújtatja a csuklójára) igyekeztem eltalálni a tökéletes szöget a fotóhoz.

Lili tökéletes modellnek bizonyult, imádnivalóan vigyorgott a lencsébe, egész addig, míg Csucsu bele nem harapott a hajába.

Akkor felsikított, kapálózott, én pedig próbáltam fegyelmezni ezt a nyamvadt állatot:

– Csucsu! Fúj! Ne edd a kislányom haját, jó?

Mivel a szép szóra nem reagált, kénytelen voltam letenni a képet a kezemből, és erőszakosabb eszközökhöz folyamodni: szétnyitni az állkapcsát, arrébb tolni a nyakát.

Végül engedett, de ott lógott a szájából egy jókora kiharapott darab az aranyszőke lokniból.

– Rossz alpaka vagy! – üvöltöttem rá a mutatóujjamat lengetve felé.

Erre leköpött.

Egyenesen a szemembe!

Hogy az a nyomorult…

Ekkor már annyira ideges voltam, hogy én meg visszaköptem.

Persze az enyém nem sikerült olyan ívesre, mint az övé. (Érthető, hiszen neki rengeteg alkalma adódott gyakorolni. Én mégis mikor, vagy kivel tettem volna?) De ettől végleg begőzölt, és a lógó zsinórjánál ráharapva kilopta a kezemből a kamerát, és elnyargalt vele.

Az a nyamvadt alpaka – dünnyögtem, aztán észbe kaptam, nehogy már én is elkezdek aszparantázni, úgyhogy átmásztam a kerítésen, és utána eredtem.

Ha valaha kergetned kéne egy ilyen pokolbéli lámaszerűséget (ki tudja, milyen okokból, ezek után semmin se lepődnék meg), tudok adni egy tippet, hogyan csináld. Ne úgy, ahogy én!

A mi kergetőzésünk ötven percig tartott, aminek során én háromszor estem a sárba, Lili hatszor (aki minden figyelmeztetésem ellenére átbújt a kerítés alatt, hogy jöjjön fogócskázni), Csucsu pedig harmincegyszer. Mármint a plüss, nem az élő. Az talán csak ráunt a futkározásra, és végül kiejtette a szájából a kamerát, természetesen bele egy alpakakakakupacba. Aztán elsétált.

Tudniillik, én bátor, macsó férfiember vagyok, nem ijedek meg egytől s mástól, de azért az alpakakakakupacban turkálás kissé túlmegy a határaimon, úgyhogy úgy döntöttem, feladom. Aztán eszembe jutott a feleségem haragja, mikor a kamerája nélkül térek haza, és bár én attól sem félek, de mégis az alpakakakakupacban turkálást választottam inkább.

Kihalásztam, de akárhogy törölgettem, nem segített a szagon, kénytelen voltam az itatóba meríteni. Persze mire tiszta lett, teljesen elázott a szerencsétlen gép.

Épp tizedjére próbáltam bekapcsolni – nem reagált – mikor hallottam Lili visítását.

– Apu, Apu!

– Ne most, kölyök, nem látod, hogy mindjárt idegösszeroppanást kapok?

– De beragadtam!

Jaj, ne, már csak ez hiányzott. Két apró gumicsizmájával a sártengerbe merülve mozdulni sem tudott. Hagytam a csudába a kamerát, inkább őt próbáltam kihúzni, de bokáig belesüppedt. És mikor azt hiszed, ennél már nem lehet rosszabb… feltűnt, hogy a messzeségből Csucsu (az élő) nyargal felénk vérszomjasan.

Minden erőmet bevetve nagyot rántottam a lányomon, hónom alá kaptam, és inaltunk a kerítésen kívülre. Épphogy megmenekültünk Csucsu könyörtelen haragjától.

Végre szusszanhattam egyet, mikor Lili megjegyezte, hogy a gumicsizmája a sárban maradt.

Hajaj. Hát persze.

Fejbúbtól lábujjig sárosan, a kislányom megtépázott hajjal és elveszített csizmával, míg én megtépázott becsülettel és elveszített reménnyel ballagtam a kocsi felé. Ennyit a meglepetésről.

A feleségem végül rendkívül örült a születésnapi ajándékának, az új kamerának.

De azt mondta, az igazi ajándék és a legnagyobb meglepetés az volt számára, hogy lehetett egy szabad délutánja, és elvittem a kislányt új csizmát venni, meg fodrászhoz (hogy én honnan tudtam, hogy mindkettő esedékes volt már), és még a kocsit is kiporszívóztuk, mire hazaért.

Az meg, hogy Lili magától tette Csucsut a mosógépbe, egészen lenyűgözte, el sem tudta képzelni, mindezt hogyan értem el, és azt mondta, van mit tanulnia tőlem nevelés terén.

Én meg csak szerényen mosolyogtam, összekacsintva a kölyökkel, és még azzal el se dicsekedtem, hogy Lili ma zöldséget is evett. Ezt az aduászt meghagyom arra az esetre, ha a feleségem észreveszi a kandallópárkányról hiányzó portrét.

Címkék: Novella, humor, irodalom, Harka Sára, Harka, Sara, Sara Harka, Sára, Sara.Harka