Facebook logo Youtube logo Translate page

Harka Sára

Ismerős, rozoga billenés

      Hétfő
      Ahogy a lány alatt megbillen az ülés deszkája, ijedtében kiejti a könyvet a kezéből, a hajnali záportól nedves földre pottyan. Felpillant, egy fiú ült le a pad túlvégére.
      – Bocsánat – szólal meg az, egészen halkan, mintha egy könyvtárban lennének, nem itt a Tiszamenti, poros falu zsákutcájában, a görbeágú tölgy alatt, ezen a valaha zöldre mázolt, rozsdás lábú, csavarját vesztett kis padon.
      A lány nem válaszol, csak lehajol, hogy felvegye és lesöprögesse a regényét. Hát ez különös. Vagy inkább bosszantó. Miért kellett pont ideülnie? Közel sem biztos, hogy ez a rozoga fatákolmány elbírja mindkettejüket.
      A fiú fölcsapja a szamárfüles regényét, és beletemetkezik, ügyet sem vetve a padtársára, úgyhogy a lány is így tesz.
      Később a lány észreveszi, hogy a fiú kétszer gyakrabban lapoz, mint ő. Biztos gyorsolvasó, gondolja. Nemrég hallott a technikáról, miszerint ha a sor elejére és végére pillant valaki, akkor az elméje kiegészíti azt a köztes tartalommal, így rögtön tovább lehet ugrani a következő sorra, seperc alatt kivégezve az oldalakat. Ő ezt rettenetesnek találja. Számára az irodalom lényege a nyelv szépségében való gyönyörködés: megállni és lassan ízlelgetni az olyan szavakat, mint csengő-bongó, illóolaj vagy rézkalitka. Már épp készülne ezt szóvá tenni a fiúnak, de persze inkább csendben marad.
      Esteledvén a fiú nem veszi észre, hogy a lány feláll és hazaindul, annyira belefeledkezik a történetbe, csak ahogy erőltetnie kell a szemét, akkor tudatosul benne, hogy rásötétedett, és egyedül maradt.

      Kedd
      A lány megtorpan pár lépésre a padtól, ahogy észreveszi a fiút. Miért? – gondolja, miért kellett megint ideülnie? Ez az ő padja. Az ő földjük mögött áll. És ő olvas rajta minden egyes nap a nyáron.
      Aztán rájön, hogy attól, hogy egyedül ő használta idáig, nincs rávésve a neve. És ez a valaki tegnap sem zavarta. Úgyhogy helyet foglal a pad túlvégén, lehető legmesszebb a fiútól.
      A fiú fölpillant, biccent, visszafordul a könyvéhez, ami most még salátábbnak tűnik, mint tegnap. Vajon a fiú is érezte, ahogy a lány leült, ahogy ő érezte tegnap a pad billenését?
      Egyszer hallja, hogy a fiú úgy fújja ki a levegőt, erőteljesen, mint aki valamit mókásnak talál. Rápillant, mire a fiú is föltekint a könyvéből. Egy rövid, mégis hosszú másodpercig egymás szemében fürdenek. Barnával kevert hamvaszöld, mint az érett napraforgószár, vagy az őszi avar – gondolja a lány. Kék – gondolja a fiú, aztán mindketten elkapják a tekintetüket.
      Ezúttal a fiú áll fel hamarabb, és félbehajtja, begyömöszöli a könyvet – mit vétett az a szegény, gondolja a lány – a farzsebébe. Hát ezért olyan gyűrött. A lány akaratlanul is végigsimít a saját regénye borítóján, mintha azt mondaná, sajnálom, hogy ezt látnod kellett.

      Szerda
      A fiú ezúttal a hóna alatt hozza a könyvét, talán elkapta a lány szúrós tekintetét tegnap. Szinte somolyog, ahogy leül a lánytól egy méterre.
      Szinte a lány is elmosolyodik, ahogy megérzi a pad ismerős billenését.
      Később a lányt kizökkenti az olvasásból, hogy a fiú dobolni kezd a lábával. Dömdömdömdömdöm, rezeg alatta a pad, most bizonyosan leszakad – gondolja a lány. Taktaktaktaktak, kopog a gerincén a rozoga háttámla.
      – Bocsánat – szól a fiú, mikor észreveszi magát, és összeszorítja a lábizmait, hogy a földön maradjanak.
      Bocsánat, ez az egyetlen szó, mit eddig a fiútól hallott. Tán ez az összes szókincse, gondolja a lány, amilyen iramban átsiklik a szöveg felett. Most, hogy belegondol, a fiú egy ideje nem lapozott. Vajon miért? Aztán rájön, ő sem lapozott percek óta. Gyorsan átfordítja a papírt, hiába nem fejezte be még az oldalt, és mintha ettől a fiú észbe kapna, ő is lapoz egyet.

      Csütörtök
      A fiú észreveszi, hogy a lány ma két copfba fonta a haját (az eddigi szélfútta lófarok helyett), és szalagot is tett bele. Neki mondjuk azelőtt is tetszett.
      A lány észreveszi, hogy a fiú lába kissé őfelé fordul.
      A lány szerint a fiúnak rozmaring- és erőszaga van, biztonságot adó, mégis rázós, idegen, mégis ismerős, mintha száraz fűszerágat tűzött volna a füle mögé. A fiú szerint a lány cseresznyeillatú.
      Később a fiú egy túrós táskát húz elő a tarisznyájából, könyörtelen mozdulattal félbetöri, porcukorfelhő röppen köréjük, néhány túrógöröngy pottyan a lábukhoz.
      A lány felé kínálja, mire az megrázza a fejét, de a fiú mégis nyújtja, a lány mégis elveszi. Jóízűen harapnak, csendesen, aztán olvasnak, még csendesebben.
      Mindkettejüknek porcukros az öle.

      Péntek
      A lány, míg a padhoz sétál, látja, hogy a fiú hátra-hátrapillant a válla felett, de amint észreveszi a jöttét, a könyve mögé temeti az arcát. Ezen kuncognia kell, és vidámságában a pad közepére ül.
      Súlya van ennek a közelségnek, mintha törékeny üvegből lenne, nehezebb tőle a levegő. Ha valamelyikük lázas hévvel lapozna, összeérhetne a könyökük bőre. De mindketten végtelen óvatossággal fordítják a papírt.
      Ma a fiú két túrós táskát hozott, mire a lány is előbújtatja a kötényébe rejtett két barackos papucsot. Találkoznak az ujjaik, ahogy cserélnek.
      Órák múltán a tölgyfa görbe ágai közt lebukó napot pásztázzák.
      – Szép – szól a fiú.
      A lány csak bólint. Aztán azon őrlődik, neki is mondania illett volna valamit, így faragatlannak tűnhet, de persze már késő.
      A fiú szerint a lány bólintása a legcsengőbb válasz volt, amit valakitől hallott.
      Nézik az égre festett árnyalatkavalkádot, míg le nem csordogálnak a színek a horizontról, és éjsötét száll rájuk.

      Szombat
      A lány annyira nyugtalan, nem bír olvasni, képtelen koncentrálni, inkább ezredjére is hátrapillant, hátha mégis erre kótászik ma a fiú.
      De nem jön, sötétedésig vár, míg hazaindul a két kihűlt süteménnyel a kötényében.
      Ahogy feláll, veszi észre a pad háttámlájába tűzött fecnit. Kihajtogatja, kusza, ferde kézírást lát: Ma szüretelni megyek, holnap találkozunk.
      Aláírta. A lány immár tudja a fiú nevét, gondosan kisimítja a lapot és a regényébe rejti. Ez lesz a könyvjelzője.

      Vasárnap
      A lány ma sem bír olvasni, pedig a kedvenc novelláskötetét hozta, azon aggályoskodik, hogy a fiú észre fogja venni, hogy nála van a fecni, és bolondnak véli majd, ezért mereven tartja az ölében a könyvet, nehogy kicsússzon az elejébe rejtett papír. Egyikük sem ejt szót a tegnapról.
      A fiú kiolvassa a regényét, becsukja, leteszi az ölébe. Most mit fog csinálni, gondolja a lány, engem bámulni?
      – Ha gondolod – szólal meg a lány, meg kell köszörülnie a torkát, annyira rátelepedett a némaság –, olvashatjuk együtt, most kezdek egy új novellát.
      A fiú ettől felcsillan. A lány idáig azt hitte, hogy a „felragyog a szeme” csak egy kifejezés, metafora, nem gondolta, hogy valójában ilyen göncölszekér villanhat valaki tekintetében.
      A fiú szorosan a lány mellé húzódik, ketten két oldalról fogják meg a kötetet. A lány inkább a fiú felé tolná, hogy az jobban lássa, a fiú ugyanezért nyomja a túlirányba, így marad a könyv középen.
      A fiú megszámolja, hogy a lány kézfején öt anyajegy található, az egyik egészen apró, az is lehet, hogy csak porszem, nehéz megmondani ilyen távolról. De persze nem fog odahajolni, hogy megvizsgálja.
      A lány szerint a fiúnak szép zongorista keze van, és észreveszi, hogy a kisujján gyorsabban nő a köröm, mint a többin. Vagy azt ritkábban vágja. Nem tudja, melyik a furcsább.
      A fiú észreveszi, hogy a lány térdére fénycsíkot húzott a napfény, és nyel egyet.
      Szellő fúj át közöttük, hársfa illatot hoz, a lány kezéről lerepíti az anyajegyet – szóval mégis porszem volt –, két copf meglibben, és a lány összerázkódik a hűvöstől. A fiú most odaadná a kabátját, ha lenne, de persze ki hord magánál kabátot harminc fokban.
      Egy pillanatra találkozik válluk, szétrebbennek, aztán lassan, jó lassan újra összeérnek, és már nem húzódnak el.
      Telik az idő, együtt pásztázzák a nyitott könyvet, mennyi nyomdafesték, mennyi üres hely az oldalszélen, nem számítanak a leírt betűk, nem fogják fel az értelmét. Milyen szép itt – gondolják és érzik egyszerre.
      Nem tűnik föl, hogy örökké ugyanazt az oldalt olvassák, szürkületig nem lapoznak egyet sem. Azt sem veszik észre, mikor kihullik a könyvből a fecni, és tovább táncoltatja azt a szél a Tisza felé.


Címkék: Novella, realista, romantikus, irodalom, Harka Sára, Harka, Sara, Sara Harka, Sára, MrsSaraHarka, Sara.Harka