Harka Sára

Anyuság és a szomorúság

Most jött el a pillanat. Apu zuhanyozik, Bömbi alszik, Anyuság is lefeküdt – tökéletes! Lassan nyitja a babaszoba ajtaját, halkan nyikorog a zsanér, óvatosan lépdel – bár minek, úgysem hallják –, suttogva recseg a parketta. Kiemeli a húgát a rácsoságyból, bebugyolálja a kék takaróba, amit a nagyi horgolt, mikor még élt, mikor még ő volt a kicsi.

Merthogy ő már nagyfiú, jövőre iskolába megy, mindenki ezt mondja, és amióta nagy lett, azóta minden rettenetes, a rettenetesnél is rettenetesebb. És ez ellen most tesz. Visszaforgatja az időt.

Hóna alá fogja az alvó Bömbit, nem is tudja, hogy kell tartani egy babát, ezt nem tanították meg neki, le a lépcsőn, nyitná is a bejárati ajtót, mikor eszébe jut, hogy kéne valami emlék. Bömbinek. Nem anyuságról, jobb is, ha arra nem emlékszik, meg nem is őróla, azok után, amit most tesz, de legalább Apuról. Ha már Apu altatta, etette, pelenkázta, csitította ezt a bömbölőst, amióta megvan.

Nyúl a fogason lógó zakó zsebébe, látnia sem kell, érzi, hogy mi az, hűvös, kerek apróság, mégis súlyos: az aranyozott zsebóra. Mikor megkérdezte Aput, miért hordja mindig magánál, azt válaszolta, hogy a papájára emlékezteti, tőle örökölte, a papája meg az ő papájától, és Apu mesélt háborúról meg kizsákmányolásról, ebből ő annyit értett, hogy az óra régi, majdnem olyan öreg, mint a télapó. Csörög a lánc, ahogy kiemeli és Bömbi nyakába akasztja.

Hallja, hogy Apu elzárja a vizet a fürdőszobában. Reméli, hogy csak szappanozik és nem végzett még, de nem kockáztat, indul. Nyitja-csukja az ajtót, és Bömbivel a karjában szaladni kezd a kertük mögött magasodó erdő felé.

Felébred a húga, és amiről a nevét kapta, torka szakadtából bömbölni kezd, ezért ő csak gyorsabban sprintel, minél messzebbre kerüljön a háztól, nehogy meghallják – ettől Bömbi még hangosabban ordít. Ahogy fut, úgy röppenek fel a lármára körülöttük a madarak a faágakról.

Mikor beér az erdő sűrűjébe, megáll. Szúr az oldala, alig kap levegőt. A tornafoglalkozáson sem szokott ennyire kifulladni, csak ha kidobósoznak, és ő marad utoljára.

A lába között átszalad valami apró az avarban, bogár vagy pocok talán. Fenyőillat kúszik az orrába. Sötétedik. Épp lebukott a nap, kevés vöröses fény szűrődik át a lombkorona résein, alig lát valamit.

Kicsit ringatja, rázogatja a húgát – olyan mozdulatokkal, amit Aputól látott –, hogy ne visítson annyira, de az nem csitul. Hát igen. Ez Apunak se szokott működni.

Bömbi hangja éles, bántó, belülről viszket tőle a füle, olyan helyen, ahol lehetetlen megvakarni. Mélyről indítja, hörögve a sírást, és a hangja egyre magasabbra szökik, a pohárrepesztős sikításig. Hetek óta hallgatja otthon, mégsem lehet megszokni. Hány hete is? Nem tudja pontosan. Egy örökkévalóságnak tűnik. De nem ezért kell megszabadulni tőle. Ő csak Anyut akarja megmenteni.

Mert Anyu most Anyuság, olyan, mintha Anyu lenne, hasonlít rá, de nem az. Anyu ölelése meleg volt és áfonyaillatú, mikor keltette őt reggelente, a dúdolása nem volt olyan tiszta, mint az óvónénié, mégis jobban szerette azt hallgatni, és Anyu palacsintáján csillogott a juharszirup, lefolyt a tányér szélén, mindig az ujjával törölte le, aztán lenyalta. Az emlékre megkordul a gyomra.

Anyu azt ígérte, csodálatos lesz, mikor a húga megszületik, lesz kivel játszania, és ő simogatta is Anyu pocakját. Ehhez képest, mióta Bömbi kint van és nem bent, Anyu kiszáradt és megkeményedett, mint az a darab gyurma, amit egyszer a napon felejtett. Nem öleli őt reggel, és nem simogatja ki a fájdalmat a hasából este, nem szól hozzá, nem néz rá, mintha láthatatlanná vált volna Anyuság számára. Ráadásul hazudott korábban, játszani sem lehet a kistestvérével, mert az semmit sem csinál a bömbölésen kívül.

Azóta otthon szomorúságillatú az esti fürdetés, és szomorúságízű a reggeli, az ebéd, az uzsonna. A vacsora a legszomorúságízűbb, mert azt mostanában nem is kap, elfelejtik, hacsak Apunak nem jut eszébe. Ma nem jutott, Aput lefoglalta, hogy Bömbit altassa, miközben a munkatársával telefonált.

Apu azt mondta, Anyunak szomorúságbetegsége van, és mikor megkérdezte, hogy miért, Apu sokáig magyarázott, amiből nem sokat értett meg, de a lényeget igen, hogy Bömbi születése miatt.

Szeretné ezt most megmagyarázni Bömbinek, elmondani neki, hogy nem őt akarja bántani, csak Anyut visszahozni, és biztos abban, hogy hamar megtalálják és felnevelik őt a kedves állatok vagy erdei tündérek.

– Tudod – kezdene a históriába, aztán elnémul. Bömbi úgysem érti, de még ha értené is, úgysem hall semmit a saját sírásától. Jobb lesz, ha gyorsan itt hagyja, és hazaér, mielőtt teljesen besötétedik.

Meglát egy fát, nem lehet nem észrevenni, kimagasodik a többi közül: kolosszus méretű, hajlongós, vastag törzzsel, százfelé kacskaringózó ágakkal és makk illattal. Három odú is van rajta, talán mókusok lakják, a mókusokat szereti, biztos vigyáznak majd Bömbire, ez jó lesz.

Először az odúba akarja tenni Bömbit, pont beleférne, de megijed, hogy esetleg leesik, összetöri magát, úgyhogy a fa aljához fekteti az avarba. Egy lépést hátralép. Bömbi kezével-lábával kapálózik, teljesen kirugdosta magát a takaróból, és még a félhomályban is látszik, hogy vörösödik a feje. Ilyenkor, mikor az erőlködő sírástól ráncossá válik, olyan, mintha nem is egy babáét látná, hanem egy öregember arcát. Indulnia kéne, de Bömbi annyira üvölt… így nem hagyhatja itt.

Felsóhajt. Kibújtatja Bömbit az óra láncából, azt felakasztja a fejük fölött lógó ágra, aztán letelepszik a fa tövébe, törökülésben, és felveszi a húgát. Két karjába fogja, lassan hintáztatja, és dúdolni kezd. A dalt, amivel Anyu altatta őt régen. Régen hallotta, mégis emlékszik, ha a szövegre nem is hibátlanul, de a dallam kitörölhetetlenül beléivódott.

Bömbi hamar elcsitul, felé nyújtja a kezét. Milyen kicsi! A saját tenyerébe fogja a puha ujjakat. Hogy lehet valakinek ennyire kicsi tenyere, ennyire apró ujjai, rajta ennyire pöttöm körmökkel? És hogy okozhat az ennyire kicsi tenyér, ennyire apró ujjak, ennyire pöttöm körmök ennyi szomorúságot? A szája sarkában érzi a legördülő könnycseppjei sós ízét. Annak volt ilyen íze, mikor Görögországban nyaraltak hármasban, és belekortyolt a tengerbe. Akkor régen.

– Ez egy varázsfa, jó? – suttogja a húgának. – Itt biztonságban leszel.

Felpillant a feje fölé, az ágak, az árnyékok különös mintát rajzolnak a sötétben.

– Nézd, itt lóg egy csengettyű – mutat egy harang alakú levélre. – Az majd csilingel neked, ha nem tudsz aludni. És látod a vékony ágakat, azok apró vonatsínek, rajtuk zakatol az erdei tündérek gőzmozdonya. Az odúkban pedig ne félj, mókusok laknak, nem denevérek. Ott gyűjtik a makkokat és diókat, biztos neked is hoznak. És segítenek feltörni.

Ekkor eszébe jut, hogy a húga nem tudja megrágni a diót, se a makkot. Fehér port eszik, amit vízzel kell összekeverni. Hoznia kellett volna egy dobozzal a konyhából. Mennyire, mennyire buta, hogy erre nem gondolt! Anélkül nem fogja túlélni sokáig. Talán holnapig se.

A gondolatra, hogy a húga éhenhaljon, ahogy egy zabolázatlan víztömeg szakítja át a gátat, kitör belőle a zokogás.

Kibírhatatlan erővel teríti le, levegőt sem kap, fuldoklik, csuklik sírás közben. Meg sem törli a szemét vagy az orrát, hagyja, hogy csak folyjon belőle, folyjon mindenfelé. Észre sem vette, hogy benne is így összegyűlt a szomorúság. Talán neki is szomorúságbetegsége van?

A teste rázkódásától Bömbi is rákezdi, és együtt bőgnek tovább az éjszakában, a tölgyfa árnyékában összekapaszkodva. Most mindketten Bömbik. És nem hallja őket senki.

Addig sírnak, míg beleszunnyadnak a fáradtságba. Álmában Anyuságot látja kővé dermedve, hiába integet neki, beszél hozzá, mutatja a kavicsot, amit a kertben talált, Anyuság mozdulatlan, hideg arccal mered a semmibe, aztán Bömbit látja, ahogy az erdőben felfalják a vaddisznók.

Huhogásra ébred, nyitja a szemét, körülötte minden koromsötét. Verejtékben úszik, hideg az avar a feneke alatt, a hátát nyomja a fa rücskös kérge. Bömbi alszik, a súlya alatt elgémberedett a karja, de nem akarja mozdítani, nehogy felébressze. Újra huhogást hall, összerezzen. Fázik. Fél.

Haza akar menni, szaladni a jó meleg ágyba, bebújni a takaró alá, ahol nem éri el őt, ami gonosz, ami félelmetes, de semmit sem lát, azt se tudja, merre van a haza. Szeretne megint sírni, de nem képes, elfogytak a könnyei.

Felpillant a fára, a varázsfára. Most minden fekete, nem látja a síneket, a mókusok odúját, csak az ijesztő árnyékokat. Az ágak, mint csontos kezek nyújtózkodnak fölötte. De ez akkor is varázsfa! Ezt mondta Bömbinek, és ő nem hazudik.

Elég magasnak tűnik, talán ha felmászna a csúcsára…

Olyan óvatosan fekteti Bömbit az avarba, levegőt se mer venni, nehogy felébressze. Aztán mászni kezd, látnia sem kell, kitapogatja az ágakat, amire léphet, amibe kapaszkodhat. Hamar feljut a magasba, ahol kilátni a lombkorona fölött. Utcai lámpák, házak világító ablakai, mozgó fénypontok sűrűjét kémleli, aztán észreveszi: nem messze innen, az egyik házban az összes villany ég, előtte egy rendőrautó villog. Az lesz az övék. Apu biztos halálra aggódta magát. Anyuság valószínűleg átaludta az egészet.

Megjegyzi az irányt, ha sokáig szalad egyenesen, oda fog kilyukadni.

Miután lemászott, felkapja Bömbit, reflexből teszi, el sem gondolkodik rajta, többé fel sem merül benne, hogy itt hagyja. Nem lenne rá képes. Még akkor sem, ha ennek az az ára, hogy ő sosem kapja vissza az anyukáját. Fogalma sincs, mi lesz velük ezután, de most indulni kell.

Magához szorítja a kicsit, és futni szeretne, de nem látja, hová lép, így csak óvatosan tör előre. Ijesztő a csend. Valami megroppan a talpa alatt, valami átrepül a feje felett, de az is lehet, hogy a talpa alatt repülnek és a feje fölött roppannak a dolgok, már semmit se tud. Érzi Bömbi szívverését a mellkasán, hallja a sajátját a torkában dobogni, még élnek. Csak ennyit tud. És majdcsak túlélnek valahogy ezután is.

Próbál nem gondolni arra, hogy vaddisznók laknak az erdőben, de attól, hogy direkt próbál nem rágondolni, pont hogy rágondol, és ő most nagyon nem akar vaddisznókkal összefutni.

Hirtelen bevillan neki, hogy otthagyta a zsebórát a faágon. Apu őrületesen mérges lesz! De egyébként is őrületesen mérges lesz rá. Félelem mar a gyomrába. Megtorpan. Nem akar hazamenni. De mégis jobb ott, Apu haragjával, Anyuság szomorúságával, mint itt egyedül a vaksötétségben. Haza kell menniük.

Arcul csapja egy ág, kibillen az egyensúlyából, majdnem elejti Bömbit, aki ettől megint rázendít. Megkönnyebbülés hallani, annyira fülsértő, hogy fellélegzik. Tudja, hogy ettől a visítástól úgyis elmenekülnek az útjukból a vaddisznók, pókok, denevérek, még a szellemek is.

– Ígérem, vigyázni fogok rád, Bömbi – súgja a kicsinek, és rögtön magabiztosabban lépdel az avarban, egyenesen előre, míg meglátja a konyhájuk ablakát. Aztán gondolatban kijavítja magát: Csenge. Mert így hívják a húgát.

Címkék: Novella, realista, irodalom, Harka Sára, Harka, Sara, Sara Harka, Sára, Sara.Harka